Tegnap este volt alkalmam megtekinteni a 2009-es csepeli kettős gyilkosságot feldolgozó dokumentumfilmet. Őszinte kíváncsiság hajtott, ugyanis az egyik tettest (Deme Gábor) és az egyik áldozatot (Takács József képviselőt) személyesen is ismertem, évekig frakciótársaim voltak. Ez a "közelség" még csak dermesztőbbé tette a tragédiát.

Hiába ültem sokáig egy önkormányzati bizottságban a két emberrel, 2009-ben semmivel nem tudtam többet az események hátteréről és a borzalmas bűncselekmény részleteiről, mint bármely újságolvasó. Persze miután megtörtént a felfoghatatlan, rengeteg pletyka és ellenőrizhetetlen információ keringett a kerületi közéletben arról, hogy pontosan mi és legfőképpen miért történhetett. Ahogy sajnos lenni szokott, UTÓLAG már mindenki olyan okos és jól értesült volt...

Mivel anno a csepeli Fidesz igazi hullarablóként gátlástalan politikai hadjáratot épített az esetre (voltak ott az MSZP és csepeli politikusai mindennek elmondva!), tartottam tőle, hogy ez a film is politikai propaganda célokat fog szolgálni. Szerencsére nem ez történt: az alkotók meglepően tényszerű és tárgyilagos filmet készítettek. Talán ha három, finoman "emeszpéző" és sejtető mondatot tudtam összesen megszámolni, de ezek mesterkéltsége szerintem a semleges nézőnek is feltűnt.

Az átlagember (mint én) az elmúlt hat évben nyilván nem tudott elolvasni minden, az esettel foglalkozó (és az igazságnak csak szeleteit bemutató) újságcikket, nem ismerhette a nyomozás részleteit és nem ülte végig az évekig elhúzódó bírósági tárgyalást. A film legfőbb érdeme éppen az, hogy a nyomozati anyagok és az egyik áldozat által készített diktafon felvétel alapján teljes részletességgel rekonstruálja és bemutatja az eseményeket. Szinte percről-perce láthatjuk, mi történt azon a napon és a tetthelyen, ez így egyben összerakva tényleg szívszorító. Olyan életszerű az ábrázolás, mintha mi is ott lettünk volna.

Amire viszont mindenki a legjobban kíváncsi és leginkább szeretne megérteni, hogy tudniillik hogyan fajulhattak idáig az előzmények és legfőképpen miért öltek meg két embert, a film sem tud igazán választ adni. Kapunk egyfajta pszichológiai jellemrajzot a két tettesről, amiből két pszichésen sérült ember képe bontakozik ki, akik egész életükben görcsösen akartak fontos emberek, "valakik" lenni. Tudjuk, hogy a gyilkosság előzménye Deme Gábor pár millió forintos iskolai sikkasztása volt. Ám a MIÉRT homályban marad, és ez az, amit senki nem ért, hiszen a gyilkosság (még ha a tettesek meg is úszták volna!) semmit nem oldhatott meg. Sajnos, az igazságot csak a két elkövető tudja, de ők bűnbánás helyett a mai napig konokul tagadják tettüket...

Nekem a film és a tragédia több tanulsággal szolgált. Egyrészt valóban felismernénk, ha a közvetlen környezetünkben egy magát a hétköznapokban joválisnak mutató, de belül gyilkos indulatokat és gondolatokat dédelgető ember van? Valóban figyelünk ennyire egymásra? Sajnos inkább nem a válasz, és ez a gondolat roppant nyugtalanító tud lenni...

Másrészt bebizonyosodott, hogy ha egy közösségben nem a tehetség és a valódi teljesítmény az előremenetel záloga, hanem az arra érdemtelenek felemelkedéséhez elég egy kellően erős patrónus támogatása, az előbb-utóbb kontraszelektálja és leépíti a szervezetet.

Egyetlen közösség sem felel azért, ha valamely tagja megtéved vagy bűnbe esik. Ilyen a legjobb családban is előfordulhat. Ám ha ennek a jeleit tapasztalja, akkor az erről tudomást szerzők kötelessége (lenne) a megtévedt bárány közösségből való kitaszítása és az igazságszolgáltatás elé juttatása. Ha e helyett a félrenézés, sőt az elkenés és a "csak balhé ne legyen" mentalitása győz, akkor az hosszú távon erkölcsileg lezülleszti és tönkre teszi az adott közösséget, és ugyan ritkán, de súlyos tragédiához vezethet...

Példátlanul súlyos árat fizetett ezért a csepeli baloldal akkori pártja, de hasonlóan kemény árat fognak ezért fizetni a mostani kormányzó pártok is.

Mikor szilveszter éjjelén Budapesten és a környező városokban az óévet búcsúztattuk, már tudhattuk, milyen ajándékot hoz nekünk az újév. Január 1-től drága kormányunk fizetőssé tette az M0-ás körgyűrűt és a budapesti bevezető sztráda szakaszokat. Mivel a kormánynak különös és visszatérő perverziója Budapest rendszeres szívatása, szinte már hiányzott volna, ha nem kapunk a nyakunkba valami újabb sarcot! Komolyan.

A január elsejétől hatályos útdíj változások a Magyar Közlöny 2014. december 30-i (!) számában jelentek meg. A döntést megalapozó hatástanulmányok és szakértői anyagok mindez ideig nem váltak ismertté, gyaníthatóan nem léteznek.

Aki naponta bejár a városba vagy csak kicsit is ismeri a budapesti városi közlekedési helyzetet, az pontosan tudja, hogy az M0-ás körgyűrű mint elkerülő és tehermentesítő út milyen létfontosságú szerepet játszik Budapest életében. Ezért, no meg az újabb lehúzás miatt Tarlós István és a többségében fideszes kerületi polgármesterek nyilván igen kellemetlen helyzetbe kerültek. Nincs az a Habony Árpi, aki be tudja dumálni a budapestieknek , hogy mennyire jó ez az egész nekik.

Ennek megfelelően miután pár hete Tarlós első döbbenetében összetrombitálta a kerületi polgármestereket, a tanácskozásról hamarosan kiküldték az ellenzékieket, és a fideszes polgármesterek összedugták a fejüket. Valószínűleg soha nem tudjuk majd meg, mi hangzott el ezen a zártkörű tanakodáson, milyen üzeneteket adtak át nekik "fentről", milyen ígéretek vagy zsarolások kerültek elő.

Egy biztos: a tanácskozás végén csak Tarlós mert nyilatkozni, és "boldogan" tolmácsolta, hogy a fideszes polgármesterek mennyire támogatják az M0-ás fizetőssé tételét, feltéve, hogy majd egy év múlva felülvizsgálják a rendszert. Hogy ez - megédesítendő a keserű epét - csak egy kommunikációs blöff volt, az már akkor sejthető volt.

Mindenesetre a kormánypárti kerületi polgármesterek (tisztelet a kiabálni merő kivételnek) hallgattak a témában, mint a csuka. Pedig Csepelen igen kíváncsi lettem volna Borbély Lénárd fideszes polgármester karakán megszólalására és kiállására az ügyben! A szigetet ugyanis keményen érinti az M0-ás fizetőssé tétele. Nem nehéz megjósolni, hogy a csepeli és csepel-szigeti személy- és tehergépjárművek egy része ezután nem az M0-st fogja igénybe venni, hanem Csepelen keresztül próbálja majd közvetlenül megközelíteni Budapest belső és külső kerületeit.

A csepeli valódi ellenzéki képviselőkkel összefogva kezdeményeztem egy rendkívüli testületi ülés összehívását, hogy a városvezetés és a képviselők végre színt vallhassanak e fontos kérdésben. Javaslatom pofonegyszerű volt: a testület utasítsa el a fizetős M0-t. Egyben kérje fel Borbély Lénárd polgármestert és a csepeli illetőségű országgyűlési képviselőket (dr. Szabó Szabolcsot és mindenki kedvencét, az ügyben birsalmaként lapító Németh Szilárdot), minden lehetséges fórumon kezdeményezzék a döntés megváltoztatását.

Két olyan fejlemény is történt, ami ezt az igényt nyomatékosította. Egyrészt kiderült, hogy bizonyos vidéki városoknál (pl. Kaposvár, Miskolc, Szombathely) mégis ingyenes lesz a városi elkerülő út! Ezek a városvezetők tették a dolgukat, lobbiztak keményen, és ezek szerint - ellentétben Tarlóssal és budapesti Fidesszel - még van is súlyuk és befolyásuk a kormánypártban. Felelős városvezetőként is lehet viselkedni, ha valaki nagyon akar.

Másrészt Fónagy János miniszter egy interjújában egyértelművé tette: ahogy pár éven belül lejár a tilalmi időszak, az M0 uniós pénzből épület szakaszai is azonnal fizetőssé fognak válni. Ennyit "az egy év múlva felülvizsgáljuk" bődületes hazugságáról...

Kitalálják, mi történt a csepeli testületi ülésen? Mivel az ülés összehívását a Fidesz a törvények miatt megakadályozni nem tudta, ezért az ülésen a helyi Fidesz-frakció levette az előterjesztést a napirendről. Kérdés és vita nélkül söpörték le a kezdeményezést. Borbély Lénárd csepeli polgármester a napirendről levétel után sietett hangsúlyozni, hogy a szavazás "abszolút demokratikus" volt.

Kétségtelenül igaza van. A politikai gyávaság és beszariság is a demokrácia része. 

Itt az ideje a coming out-nak: 41 éves fejjel, életemben először én is kimentem a Budapest Pride-ra és ott vonultam a résztvevőkkel.

Nem én változtam meg. A hazám az, amely az elmúlt egy évtizedben szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Az imádott, ezerarcú ország, mely minden hibájával együtt a szívébe tudott zárni mindenkit és minden gondolatot,  végzetesen kezd bezárkózni. Hagyja - mit hagyja, egyre szívesebben veszi! - hogy egy hatalom a részletekbe menően megmondja, hogyan éljen és mi a helyes, magyar viselkedési mód. Mit gondoljon, mit higgyen, hogy mit olvasson, és biztatja őt: legyen türelmetlen, ingerült és arrogáns mindennel szemben, ami nem esik bele az engedélyezett körbe. Szép lassan húzzák ránk a csukaszürke egyen uniformist, mi meg mint a kisgyermek, még fel is tartjuk hozzá a két kezünket.

Azért mentem ki a felvonulásra, mert a mai Magyarországon a Pride nem a melegekről szól. Hanem honfitársaink egy részéről, akik képesek kiállni önmagukért. Akik azt merik üzenni a hatalomnak és az őket (egyelőre inkább) leszóló többségi társadalomnak, hogy ha a feje tetejére álltok, akkor sem fogunk úgy élni, ahogy ti előírjátok. Mert szabad embernek születtünk és szabadok is akarunk maradni.

Nagyon kevesen merik ezt ma megtenni ebben az országban. Féltjük a családunkat, a munkahelyünket, a karrierünket, hiszen nekünk is csak egy életünk van. Ezért inkább behúzzuk a nyakunkat, nem pofázunk, megalkuszunk és lefekszünk a hatalomnak, mert egyszer úgyis vége lesz, nem?

Egyre inkább az az érzésem, hogy a többségnek nem az a baja, hogy "ezek buzik", meg hogy "mit vonulgatnak itt és mutogatják magukat". Az az igazán zavaró, hogy a rohadt életbe, ezek nem félnek. Ezek kiállnak magukért. Olyasmit tesznek, amit mi is szeretnénk a lelkünk mélyén, de még nem gyűlt össze hozzá a bátorság. Tükröt tartanak elénk, és ebbe a tükörbe nem jó érzés belenézni.

Olyan könnyű lenne erre indulatosan, anyázva reagálni. De nem teszem. Mert aki tükröt tart eléd, az jót tesz veled. Tiszteletet érdemelnek, nem gyalázkodást. Egyszer majd hálásak leszünk nekik ezért.

Egy fikarcnyival sem lettem jobb ember azzal, hogy kimentem a Pride-ra. Mint ahogy egy fokkal nem lett rosszabb ember az sem, aki otthon maradt. Csak azt érzem, hogy kicsit más ember lettem. Apró gesztus részt venni a felvonuláson, de fontos jelzés a résztvevőknek: értem, miért csináljátok, elfogadlak benneteket és én is ki fogok állni önmagamért. Minél többen gondoljuk így, annál több szöget verünk a mostani rendszer koporsójába.

Először mentem ki a Pride-ra, de jövőre és utána is ki fogok menni. Ha majd egyszer már nem érzek belső késztetést arra, hogy kimenjek, akkor tudni fogom: kis hazámban legalább ezen a téren minden rendben van. 

Addig viszont: Riszpekt, Pride!

Tudom, szinte már lerágott csont ez az összefogás téma, és az ellenzéki szavazók nagy része kezd torkig lenni vele. Na, nem az összefogással (döntő többségük ezt egyenesen szomjazza), hanem hogy pár hónappal a választás előtt még nyoma sincs neki.

Orbán seregei már csatarendben, teljes fegyverzetben felsorakozva, harsognak a kürtök, pénz és paripa minden mennyiségben betárazva. Ezzel szemben a demokratikus ellenzéki oldalon? Nincs főparancsnok, a csapatok még erősen a toborzás fázisában, az egyik ütőképes bandériumot pedig a csata előtt - mondvacsinált ürügyekkel - újra és újra haza akarják küldeni.

Érdekes, hogy az összefogással kapcsolatos politikai adok-kapok során Mesterházy, Bajnai, a baloldalinak nevezett média és a véleményvezérek egyvalamiről mélyen hallgatnak (illetve igyekeznek nem túlhangsúlyozni, ami végeredményben ugyanaz). Ha ugyanis nagyon akarnának pozitív történeteket, ösztönző motívumokat keresni az összefogáshoz, akkor egy valami tálcán kínálja magát: az idei időközi választásokon történtek.

Idén áprilisban önmagán jelentősen túlmutató eseményre került sor: a monori időközi választáson - először a magyar politikában - MSZP-DK közös jelöltet indított a két párt. A közös jelölés áttört egy lélektani korlátot, annak ellenére, hogy számos ok miatt a választási eredmény igen harmatosra sikeredett. De elindult egy folyamat, egy egyre szorosabb együttműködés, amely a következő helyszíneken egyre jobb eredményt hozott: Szigetszentmiklóson MSZP-E14-DK közös jelölt aratott szenzációs győzelmet, Vácott MSZP-DK és Baján hárompárti közös jelölt javított ugrásszerűen a 2010-es eredményeken. Mindkét erősen jobboldali körzetben sikerült jelentősen megközelíteni a legutóbb még kiütéses győzelmet arató Fideszt. Legutóbb pedig Fóton tudott némi szerencsével győzni a három párt közös polgármester-jelöltje.

A DK részéről személyesen szerveztem és vettem részt ezekben a választási kampányokban, és mindenhol ugyanazt tapasztaltam: szocialisták, E14-sek, szolisok, dékás aktivisták szó nélkül tudtak vállat a vállhoz feszítve küzdeni a közös jelöltekért és egymásért. Megkönnyítette, hogy sokuk között régi emberi kötelékek, barátságok vannak, és ha sors most különböző pártokhoz is vetette őket, pontosan tudják, hogy küzdeni nem egymással kell. Önmagában az összefogás ténye elképesztő pozitív energiákat szabadított fel mindenkiben, azt éreztük, így érdemes és van értelme dolgozni.

Az ellentmondás szinte ordít: ugyanazok a pártvezetők, akik nagypolitikai szinten mindenféle indokokkal elutasítják a teljes összefogást, helyi szinten azt csendben minden további nélkül elfogadják. Érdekes módon helyben nem félnek attól, hogy "az elriaszt", meg hogy "velük nem lehet nyerni". Drága barátaim, ha tényleg a győzelem a cél, miről beszélünk?

Miközben "odafenn" megy a politikai manőverezés, a kiszorítósdi és a szavazótábor idegeinek cincálása, "odalenn" az összefogás a helyi erők szintjén már régen és problémamentesen megvalósult. Az egyszerű talpasok, szimpatizánsok és aktivisták nem is igazán értik, mi történik "odafenn". Ők nem taktikáznak, nem érdeklik őket a politikai stratégiák. Egy valamit tudnak: nem akarnak még négy év Orbán-kormányt, mert sokuk azt már bírja ki.

Csak meg kellene hallani a hangjukat, és nem a régi vicc mintájára győzködni őket: "Drágám, mondom, hogy Gyurcsány többet visz, mint hoz! Nekem hiszel vagy a saját szemednek?"

Ha pedig egy vezető nem hajlandó megállítani a szakadék felé rohanó buszt, akkor az utas csak egyet tehet. Leugrik a buszról még a zuhanás előtt. Ezt diktálja az életösztön.

Bár még hivatalosan el sem kezdődött a választási kampány, máris több olyan politikai akció történt Csepel-Soroksáron, ami minimum átlépte a jó ízlés határait.

Először Németh Szilárd csepeli polgármester a helyi iskolások üzenő füzetén keresztül próbálta becserkészni a szülőket, hogy minél nagyobb számban küldjék vissza a helyi Fidesz kamu konzultációs kérdőívét. A válaszok iskolákban, óvodákban való gyűjtéséről már nem is beszélve! Semmi sem szent, ha a cél az 5 millió Ft-ba kerülő kampány- és önfényező akció legalizálása, és a gyermekeken keresztül a szülők politikai befolyásolása.

Ezt követte a helyi MSZP és az Együtt 2014 által meghirdetett pénzjutalmas (!) „karácsonyi rajzpályázat”, mely során gyermekek rajzait kérik beküldeni „a kapcsolattartáshoz szükséges” adatokkal együtt. Nem nehéz kitalálni, hogy a gyermekek felhasználásával ez milyen politikai- és kampánycélokat szolgál…

Álláspontom szerint ezt sürgősen be kell fejezni!

Tisztelettel, de nyomatékosan kérem a csepel-soroksári politikai pártokat, szervezeteket: a választási kampány során hagyják békén a gyermekeinket, és ne rajtuk keresztül vadásszanak a felnőttek szavazataira!

Számtalan más (bár kétségtelenül melósabb) útja létezik a választók meggyőzésének.

Borka-Szász Tamás

országgyűlési képviselőjelölt, Demokratikus Koalíció

Adva van egy nemzet (mi), akiket a történelem vihara arra ítélt, hogy még a Kárpát-medencében is több országban éljünk, nem beszélve a világba szétszóródott többi hazánkfiáról. Adva van egy globalizálódó világ, ahol a történelemben soha nem látott versenyben kell helytállnia országoknak és nemzeteknek, különben végzetesen lemaradnak és leszakadnak. És adva van Nyugat-Európa, amely minden hibája ellenére egy biztos pont és belekapaszkodva több esély van felzárkóznunk arra a szintre, amire mindig is vágytunk. 

Mi lehet egy kis ország esélye ilyen helyzetben? Minél nagyobb összetartás határon belül és kívül, és ezer szállal kötődni Európa gazdaságához, társadalmaihoz, intézményeihez. Mi azonban magyarok vagyunk, ezért ki nem állhatjuk az ésszerű utat, a logikus lépéseket! Még mit nem! Majd a magyar módszert alkalmazzuk (szabadalmaztatás folyamatban).

Először is látványosan megszaggatjuk nyugati kötelékeinket, elidegenítjük az ottani politikai elitet és közvéleményt, és nagy szónoklatokban rúgjuk szét az Európai Unió fenekét. Kár, hogy a színfalak mögött ugyanezt a popót nyaljuk, ahol tudjuk (a pénzt azért külditek, ugye?).

Másodszor erőinket megsokszorozandó, jól felosztjuk Magyarország lakosságát jó és rossz magyarokra. A jók jöhetnek velünk, a rosszak (a hazaárulók) pedig, ha megjavulnak, talán. De ha nem, az se baj. Olyan sok az a 10 millió, pár milliót lehet belőle nélkülözni, nem? Aztán ezt a sikeres modellt szétexportáljuk a Kárpát-medencében, a határon túli magyaroknál is kiválasztandó az igaz magyarokat. Romániában máris bokszol egymással az RMDSZ és a többi magyar kormány-kedvenc szervezet, Szlovákiában nem állunk szóba a Híd (Most) nevű párttal, hiszen a szívünknek csücske a Magyar Koalíció Pártja. Kit érdekel, hogy a helyben élő magyarok elsöprő többsége az RMDSZ-t támogatja, a Híd párt pedig - az MKP-val szemben - bejutott a szlovák parlamentbe. Így szavaztak a legutóbbi választáson a határon túli magyarok, akiket, khmm, elég nehéz lenne lekommunistázni.

Ráadásul ennek a Bugár Béla vezette Híd pártnak van képe ÉPÍTENIE az európai kapcsolatokat, és kérnie felvételét az Európai Néppártba. Abba a konzervatív (vagy olykor magukat annak álcázó) pártokat tömörítő pártcsaládba, melynek amúgy tagja a Fidesz, a KDNP és az RMDSZ is. Ha van magyar érdek, akkor az az, hogy minél több magyar kötődésű párt legyen ennek a szövetségnek a tagja, hiszen általa a magyarság befolyása, lobbiereje növekszik.

A Híd Párt egy nagyon izgalmas politikai kísérlet. Olyan pártról van szó, melynek vegyesen vannak magyar és szlovák politikusai, a legteljesebb egyetértésben. Szívesen szavaz rájuk a szlovák és a magyar szavazók egy része, mert értékeli a normalitást és békés együttélést akar. A Híd létezése és működése szerintem többet tesz a magyar-szlovák viszony javításért, mint a teljes magyar politikai elit. Nem kis szálka ez egy turbómagyar szemében!

Ennek megfelelően a felvételről szóló szavazáson elsöprő többség támogatta a Híd felvételét, kivéve a Fidesz, a KDNP és az RMDSZ (hiszen három a magyar igazság). Kizárólag magyarok szavaztak magyarok ellen, a nemzeti összetartás és hazafiság jegyében! Dögöljön meg nem csak a szomszéd tehene, de lehetőség szerint a szomszéd is. Gondolom, a szavazás után a többi párt képviselőinek egy része próbálta visszatartani kitörni készülő röhögését, a többi meg jelentőségteljesen összenézhetett. Jobb, ha nem tudjuk, mire gondolhattak. 

A Fidesz és a KDNP ezerszer bizonyította már: nem számít itt semmilyen magyar érdek. A személyes utálat, a napi politikai haszon, a beakasztás mindenek felett, határon innen és túl. Kicsit meglepett, hogy ehhez a ripacskodáshoz egy RMDSZ is csatlakozott, nyilván meg akartak felelni valakiknek (nem a saját szavazóiknak). De legalább bizonyították, hogy irigykedés és széthúzás jegyében tényleg határokon átívelő nemzet vagyunk.

Magyarország, így szeretlek?

Október 12-én a Demokratikus Koalíció (DK) története legfontosabb kongresszusát tartotta. Ez jelentőségében meghaladta az elsőt (a pártalapítást) és a tavalyit is. Pártot alapítani, akár csak egy együttest, gyerekjáték. Működőképessé, sikeressé tenni egy sokezres politikai közösséget, na az kihívás.  

A DK két éves, kínkeservesen nehéz építkezésen van túl. Volt itt orkánerejű ellenszél jobbról és balról. Ellendrukkerek hada, önmagukat véleményvezéreknek kikiáltó megmondóemberek, média szereplők cikkek és blogok sorában temettek minket. Sorjáztak a "Gyurcsánynak most már tényleg vége" kezdetű és végű opusok. És közben egyre csak csodálkozhattunk: ha tényleg ilyen jelentéktelenek vagyunk, ha tényleg politikai hullák gyülekezete a miénk, akkor mi az Istenért foglalkozik velünk mégis nap mint nap a teljes magyar politika és média?  

Épp ez volt a legfontosabb jel, hogy jó úton járunk. Hogy valamit jól csinálunk, valami olyasmit kínálunk, amire egyre nagyobb igény van. A tagjaink, az önkéntesek, a vezetőink napi szintű küzdelme, a folyamatos lemondások csak meghozták eredményüket. Nem csak egyben maradt a közösség, de meg tudott győzni másokat is arról, hogy itt a helyük közöttünk! A kongresszus majd kétezer fős létszáma, és legfőképpen az ott lévők hangulata és megnyilatkozásai számomra egyértelművé tették: ezt a közösséget nem lehet sem megtörni, sem bedarálni. A DK volt, van és lesz.

A kongresszus egyik fontos mozzanata a tisztújítás volt, amelynek folyamata egy kívülálló számára nem túl izgalmas, inkább a végeredmény (kik lesznek megválasztva) érdekes. Egy magát demokratikusnak tartó pártnál azonban lényeges kérdés: belső demokráciája mennyire működik? Noha ennek szabályrendszere még kialakulóban van, máris fényévekkel jobban működik, mint korábbi pártomban.

Valódi politikai verseny alakult ki abban, kik legyenek az elnökség tagjai. A párttagok megismerhették a jelölteket, azok nem átallottak kreatívan kampányolni (!), korteskedni (és közben egymásra vigyázni). Ember nem volt a SYMA csarnokban, aki előre meg tudta volna mondani az elnökségi tagokról szóló szavazás eredményét! Máshol már két héttel a választás előtt le van mutyizva minden, a DK-ban azonban - ahol minden párttag szavazhat személyi kérdésekben - szinte képtelenség az ilyen döntéseket előre lejátszani. Óriási értéke ez a pártnak, maradjon ez sokáig így!

A másik döntő mozzanat a 106 országgyűlési képviselő-jelölt megnevezése volt, amely nagyot erősített a pártunk esélyein. Aki végig nézte a jelöltek listáját, az meggyőződhetett róla: sok tucat alkalmas és erős jelöltet ajánl a DK az ellenzéki összefogás számára. Ezek az emberek mind Orbán rendszerének kérlelhetetlen ellenfelei, nem megvesztegethetők, nem zsarolhatók. Sok körzetben esélyesek is lesznek, ha az ellenzék elfogadja őket közös jelöltnek. Ám ha a DK nem kell senkinek, akkor ezt a 106 jelöltet a választóknak fogjuk felkínálni és szerintem ők nagy számban vevők is lesznek rájuk.

A következő hónapok sorsdöntőek lesznek a DK rövid és hosszútávú sorsát illetően. A magyar belpolitika lázas, sok esetben kiszámíthatatlan időszaka következik. A magam részéről nagyon örülök, hogy a politika színpadának egy fontos (és egyre fontosabb!) pártjának vezetőségi tagjaként ott leszek a frontvonalban. Közvetlen közelről megélni ezen döntések megszületését, sikeresen megvívni egy választási kampányt, ez a politika terén semmivel össze nem hasonlítható, roppant izgalmas élmény.

Köszönöm mindenkinek, hogy részese lehetek!